Amikor egyedül vagyok a sötét szobában, gondolatban gyakran sírok
Mert nem értem az életem, és nem hiszem el, hogy ilyesmikről írok
Hogy az ember társas lény és mintha mindenkinek lenne egy párja
Úgy érzem, mintha én lennék csak egyedül, aki a nagy őt várja
És ez nem jó nekem, tiltakozom, rossz egyedül lenni
Az ismerkedés, kapcsolat, szerelem, de nem jön össze semmi
Nem érzem magam sikeresnek, pedig sokak szemében az vagyok
De ez a más mércéje, gondolata, nem az enyém, én meg egyedül vagyok....

Meggyőztem magam arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e?

Ha egy kis nyugalom kell, mindig megtalálom:
http://www.youtube.com/watch?v=UBIui6gyemc