Nem vagyok egy tucat ember. Nem is akarok az lenni.
Nem vagyok egyedi, hisz ma már mindenki az. De nem is akarok az lenni.
Különleges vagyok, hiszen mindenki az egy kicsit.
Különc vagyok, hiszen sehová se illek be.
Apró pici kislány vagyok, riadt szemekkel, szerelmes szívvel. Boldogan, mégis boldogtalanul. Barátokkal körülvéve, mégis magányosan. És hogy miért? Mert akarva-akaratlanul állandó megfelelési kényszerrel küzdök. Mindenkinek meg akarok felelni, még annak is aki nem is ismer, s ha ez nem sikerül akkor azzal takarózom, hogy kit is érdekel mások véleménye.
Pedig igenis fontos. Mindennél fontosabb.
Hiszen emberek vagyunk, s egymás között élünk. S kicsit mindenki megakar felelni a másiknak. Pedig mindenkinek megfelelni egyáltalán nem lehet. Ezt én is tudom, de belátni igazán mégsem sikerül.
Furcsa gondolatok motoszkálnak a fejemben percről-percre, s ezek néha kibuknak a számon. Van amikor nem kellene...