Nyomom a gombot, és máris iszom az automatás kávét a műanyag pohárból. Szerintem jó, nekem jó. Aztán indulás. Ismét egy állomáson vagyok, és megyek tovább. Útközben járok, mint gyakorlatilag egész életemben, és tudom, ez a lehető legjobb nekem. Én mindig csak állomásozom egy kicsit valahol, aztán kivonom magamat, mint a megszálló csapatok háború után. Nemrég még egy parkban élveztem a fehérbor savanykás ízét, a szabadságot, és a csak úgy levést. Szeretem ezt az életet. És ez az, amit méginkább szabadon kell engednem magamban. Újra én lettem. Ezt minden embernek meg kellene éreznie az életben, és tudni néha csak úgy lenni. Akár egy bögre kávé mellett ücsörögve beszélgetni, és nem görcsölni azon, ha vasárnap pontban délben nem csobban a húslevesben a kanál. Mert lehet máshogy is, lazán. A kicsi örömökre való nyitottság minden, csak nem pénz kérdése. Ezt most csak azért írom le, mert megyek. Áthelyezem egy kicsit az állomáshelyemet, mert már ez is hosszú idő volt az időszámításomban, amit