Egy szürke panel tetejének, fekete betonján feküdt. Tele volt horzsolásokkal.
A nap égette a szemét, vagy éppen az eső verte a testét. A talaj kemény volt, forgott vele, hullámzott, magával ragadta, elrejtette. Nem érezte a szelet a hajában, a felhők vonulásának húzását… még csak a csillagok sem vonzották fel a végtelen, a kiismerhetetlen egekbe. Nem volt más csak fájdalom.. az ég feketéjét csak egy homályos sötétszürke lepelnek látta maga felett, ami nem engedi át neki a fényt, az életet. Aztán feljött a Nap.
Ő mintha lyukat akart volna égetni a mellkasába, hogy kifürkéssze a belső űrt. A felhők csak flegmán legyintve haladtak el felette. Ellene voltak.
Valószínűleg az őt körülvevő mozdulatlan feszültségtől, a bizonytalanság fojtogatásától, vagy a mindenen áthatoló erőtlenségtől érezték úgy, hogy nem érdemes rájuk.
Egyedül feküdt a földön, mozdulni nem volt ereje, és az ereiben csak éppen hogy áramlott még a vér.
De néha mintha lépteket hallott volna. Egy- egy felismerhetetlen al