Úgy érzem nem tartozok senkinek magyarázattal... Aki igazán ismer, az tudja, és el is fogadja mindazt, amit én adok, adni tudok, függetlenül attól, hogy az az adott személyből milyen reakciót vált ki... Tudatában vagyok annak, hogy mikor, mit és milyen formában cselekszem, és képes vagyok beismerni, ha hibát követek el, és bocsánatot kérni, illetve elkövetni mindent, hogy a hibáimat kijavítsam. Aki ismer, az tudja, hogy őszinte vagyok, és képtelen vagyok megjátszani magam... Aki ismer az tudja, hogy nem tudok, és nem is akarok ártani senkinek, és a megbántás direkt szándéka a lehető legtávolabb áll tőlem...

Aki nem ismer, az soha nem is akart megismerni... Pedig az ajtó nálam mindenki előtt nyitva áll... Mindenkit ugyanazzal a bizalommal, és személyiséggel fogadok... Nem kell megjátszanom magam, mert tisztában vagyok önmagammal, és elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, és amilyenné válni fogok... Megvan az értékrendem és hozzá a megfelelő igazságérzetem... És ez a két dolog mozgat