Horváth Gergő

Nagykanizsa, Hungary

Gyermekkoromban mindig bohóc szerettem volna lenni,
Az embereket harsányan nevettetni,
Kemény kalpagot fejembe tenni
És nagy krumpli orrt orromra helyezni.
Tetszett esetlen mozgásuk abban a nagy csámpás cipőbe
És ha megláttam őket harsány kacajba törtem.
Bohóc! Azt mondtam az leszek ha felnövök,
A legnagyobb bohóc, kit majd tapsvihar köszönt,
S ki szomorú, azt megnevettetem
Úgy, hogy szemeiben könnycseppek lesznek...
Lassan az életnek viharában felnőttem,
S a bohócokat, a nevettetőket elfeledtem,
Mégis, gyermekkori álmom teljesült: bohóc lettem.
Nem az a bohóc, ki ki van kenve.
Nincs rajtam nagy csámpás cipő,
Mozgásom mégis csetledező.
Ezért a mókáért nem kapok tapsvihart,
S nem dobálnak körbe virágokkal.
Néha kicsúfolnak a hátam megett,
Vagy mondják: nézd a szerencsétlent!
Bohóc! Az lettem.
Az életnek bohóca.
A legnagyobb bohóc.
A bohócnál bohócabb...