Garai Gábor:
Milarépa halála

Hogy Milarépa már mindent tudott,
S házát utolszor is felépítette,
És úgy cserélt kedvére alakot
Miként tavasszal téli szőrt a medve;

S szavára dombot növesztett a táj,
S fölfelé hullt a kő, ha Õ akarta-
Egy este eljött érte a halál
És leült mellé pipálni a padra.

Eljöttem érted- mondta.- Készülődj!-
Majd jó soká hallgattak mind a ketten.
Messzire néztek, és szemük előtt
Eltűnt a föld a hízó szürkületben.

Várj, holnapig még hadd gondolkodom-
Szólt Milarépa-, tudom, hogy megértesz!-
A halál elment. S másnap jókorán
Indult a láma öreg mesteréhez.

-Ó mester- szólt-, a halál hívogat,
De érzem, volna rajta is hatalmam;
Ma este még újból meglátogat,
Ó engedd, hogy házamtól elzavarjam!-

A mester válaszolt:- Megteheted,
Ha sajnálod itthagyni por-hazádat;
Ha rákiáltasz szót fogad neked,
De vésd eszedbe; ez tilos varázslat!

Ha megteszed, többé nem hajt a fű
Szavadra rózsát, és a kő sem enged
Intéseidnek, és az együgyű
Bodz